Zsálya, az ezerarcú

Használtok zsályát? Tudjátok, hogy milyen egészséges és hogy az amerikai unokatestvérét a sámánok használták, ha közelebb szerettek volna kerülni a szellemvilághoz?

Zsályológia a Mindemegettén.

(kép innen)

Szeptemberi gasztroprogramok

A hét közben tapasztalt november remélem már távozóban, hogy átadja a helyét a melegen simogató vénasszonyok nyarának.

S hogy mit is csináljuk, ha hívogatóan szép az idő? Menjünk fesztiválozni!

Szeptemberi ajánlóm a Mindmegettén.

Sült csirkeragu

A tegnapi időjárás valami tragikus volt. A reggeli vásárlás előtt egyik réteg után rángattam a másikat a Nőkre és saját bevallásuk szerint sem érezték soknak a póló/kardigán/pufimellény szerelést, amit még megfejeltünk egy-egy sállal.

Ebben a késő őszi szerelésben lefutottunk vásárolni, majd egy tartalmas, ősziesen hangolt, sütőt igénylő ebédet készítettem.

Sült, paradicsomos csirkeragu

4 csirkecomb

2 fej vöröshagyma

1 ek finomliszt

1 ek olíva olaj

12 dkg bacon

5 db sárgarépa (lehetőleg nem túl vastag)

2 babérlevél

2 dl tejszín

1 csomag petrezselyem

0,7 dl alaplé

30 dkg csiperke gomba

2 tk szárított tárkony

1 dl sűrített paradicsom

A bacont egy serpenyőben ropogósra sütöm. Egy másik edényben egy kevés olíván megdinsztelem a hagymát és a vékony - kisujjnyi - karikára szelt sárgarépát. A gombát lisztes vízben hófehérre mosom, majd a négybe vágom a kalapokat, a törzseket meg karikára szelem. A csirkecombokról lehúzom a bőrt, egy közepes, de nem túl lapos tepsibe fektetem a combokat, rápakolom a gombát.

Egy kisebb edénybe felmelegítem a paradicsompürét, majd egy kanálnyi liszttel besűrítem, habverővel szépen homogénre keverem, hozzáadom az alaplevet, a babérleveleket és a tárkonyt. Lehúzom az edényt, kicsit hagyom hűlni és hozzáadom a tejszínt. Ha kell sózom.

A gombás csirkére ráhalmozom a hagymát, a répát, meg a bacont, majd ráöntöm a paradicsomos, tejszínes öntetet, lefedem alufóliával és az egészet betolom a 180 fokra előmelegített. Úgy egy bő óra után leszedem a fóliát és nagyjából 2 óra sülés után, krumplipürével tálalom.

Cseh vásárfia

A Litomysl-ben lévő kicsiny, szerethetően szocialista boltban az alábbiakat szereztük be:

• békebeli macskanyelvet,
• klasszikus tuttifruttit,
• Karlsbad-i ostyát három ízben (lázenské oplatky)
• söröket (Gambrinus premium, Kozel premium, Primator 24%)
• régi típusú, rettenetesen sós ropit,
• olmüci sajtot, ismertebb nevén kvarglit
• Lentilky-t, a tökéletes Smarties koppintást
• Horice trubicky-t, ami a mi régi, jó ízű téli fagyink cseh változata
• és persze Kofolát, ami kötelező eleme ennek a régiónak. Igazi megosztó ital, kóla imitációnak tűnik, de van extra mellékíze, ettől válik szerethetővé vagy elviselhetetlenné.

Litomysl, a véletlenül meglelt csoda

Miután a fiúk szombaton sikeresen kirádiómatőrködték magukat, vasárnap útnak indultunk hazafelé. Úgy terveztem, hogy a pénteki nap mintájára ezen a napon is megismerkedünk egy cseh kisvárossal.

Eredetileg Pardubice-t szemeltem ki, aztán az esti netes egerészés közben egy egészen érdekes épületet találtam. Módosítottam a terveken, a fellelt fotó otthonát tettem meg első számú célpontnak, gondolván, hogy itt majd röviden kipattanunk a kocsiból, gyönyörködünk, fotózunk, aztán majd Olomoucban csapunk egy tisztességes városnézést, amit persze ebédeléssel kötünk össze, hogy teljes legyen az élmény.

Ám a terveink felborultak, mikor megláttuk Litomyslt. Igen, létezik látni és megszeretni.  Nem mentünk mi innen sehova, csak gyorsan leparkoltunk és próbáltuk feldolgozni az elénk táruló látványt.

Smetana szülővárosa gyönyörű. Nem egyszerűen szép vagy helyes, hanem fenséges. A reneszánsz palota olyan, mintha a Wawelben járnánk, a Csehország egyik legnagyobb főtere biztosan hozza a cseh kisvárosok árkádos hangulatát, de hosszan és utcaszerűen elnyúlva a végtelen érzetét is adja.

Némileg szédelegve járkáltunk a városban, barangoltunk, az árkádok alatt meg-meg ugrottunk - a vasárnap egyetlen munkás népének, a kínaiaknak a boltjaiból áradó - markáns gumiszag hirtelen támadásaitól, néztük és fotóztuk a teret. Aztán berobbantunk egy potraviny-be és felvásároltunk egy csomó mindent. A lányoknak könnyű a cseh üzletekben vásárolni, saját gyerekkori kedvenceimet válogattam össze, jóféle ropit, tutti fruttit, nápolyit, macskanyelvet. A fiúk a sajtosztályon időztek, majd újabb hosszú menet következett a sörök előtt.

Ezután kerestünk egy jó kis éttermet, ahol szintén meg kellett küzdenünk a cseh konyha árnyával vad harcot vívó étlap kínálta lehetőségekkel, de végezetül győztünk, felfedeztünk valami nagyon cseh ételt, amit eleddig még nem töröltek az étlapról. A krumplis knédlibe rejtett füstölt sonka, savanyú káposztával és pirított hagymával jól csúszott a csapolt világos Kozel mellé.

Ebéd után felkerestük a séta közben felfedezett cukrászdát. A piciny, ékszerdoboznyi cukrászdában hihetetlen minőségű sütemények és saját bonbonok fogadtak. Gondos mérlegelés után választottunk egy-egy szelet süteményt, majd elhaló hangok és fel-fel csattanó éljenzések közepette megettük. Nem is tudom ettem-e már ilyen finoman kidekázott, megalkotott, ízben harmonizáló desszertet. Pesten biztos nem. Stílusára, hangvételére tekintve a Zazzihoz állt legközelebb, de nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy jobb volt, mint amiket Solymáron kóstoltam. A bonbonokból is szereztünk néhányat, főleg, hogy jópofa, gyerekeknek tervezett színes, gusztusos példányok is pihentek a sok komoly, felnőttes darab mellett.

Aztán felhörpintettük a kávénkat és búcsút intettünk a cseheknek. Este már a saját kanapém sarkából lestem bele a netes nagyvilágba. Most meg készülünk, mert vár ránk a jó kis ohoda.

Gőzbe és esőbe burkolt város: Hradec Kralove

Szombat reggel látszott, hogy kapucniban és esernyő alól fogom nézni Hradec Kralove-t. A hőmérséklet nagyjából 10 fokot hűlt az előző naphoz képest és komor fellegek horgonyoztak a szállónk felett. A háromfotónyi városnak is vannak előnyei, nem kellett sokat keresnem a buszállomást, hiszen épp mellette laktunk, ahogy tőszomszédunk volt a főtér és a templom is.

A busz húsz békés perc alatt átvitt a térképen kinézett, neten csekkolt és szimpatikusnak talált Hradec Kralove-ba. Ez a város azonban már nagyobb volt, mintsem, hogy egy lépéssel a buszállomásról a főtérre érjek, így hosszan kutyagoltam toronyiránt az egyre erősödő szélben, miközben vadul memorizáltam az utat, hogy eséllyel visszataláljak.

Az Elbán átvágva felsétáltam a katedrálishoz, majd az eső szemerkélőből agresszívvá vált, így áldottam a középkori építészek zsenijét, miközben az árkádok alól néztem a hatalmas, déja vu-érzéssel bódító teret.

Szombat délelőtt csak néhány esküvői menet küzdött meg a vacak idővel, egyébként szinte magam jártam be az épületek és az ernyőm védelmében a várat. Már majdnem dél volt, mire visszasétáltam az Elba partjára, megnéztem a fenséges és egyben fenyegető art nouveau múzeum asszonyait, majd finoman átszőtt a füstszag.

Már a várba menet feltűnt, hogy kis gőzhajókon utazgat a jónép a folyó egy rövid szakaszán. Tetszett ez a turistafogó jószág, el is gondolkodtam rajta, hogy visszafele kipróbálom. Ám csak most láttam, hogy ezek a gőzösök nem bevett elemei a helyi tursitaszórakoztatásnak, hanem épp egy gőzjárgány fesztiválba csöppentem. Volt itt gőzbicikli, vonatok minden mennyiségben és méretben, még gőzzel működő Skoda teherautó is. Közben keménykalapos zenészek fújták a talpalávalót és ki tudja miért pont úgy néztek ki, mint a Bambini di Praga szereplői....

Egy órányi felfüstölődés után, a memóriámban bízva visszanavigáltam magam a buszpályaudvarra, ahol a cseh logikának már teljesen ellenszegült az agyam, így a legnagyobb igyekezettel sem tudtam megfejteni a Holice-be induló buszjáratok melletti hieroglifákat. Negyedóra hiábavaló cseh netezés és táblázatfürkészés után, egy diszpécser megosztotta velem a titkot, miszerint bő másfél órám van a busz indulásáig. Persze a sarki kocsma zárva volt, így egy túrós táska kinézetű, savanyú káposztával és füstölt sonkával töltött, köménnyel gazdagon megszórt tésztával ütöttem el az éhemet, gondolván, majd Holice-ben eszem.

Sajnos a saját gasztronómiától való menekülés a cseheket is elérte, képesek a legvadabb ételeket felsorakoztatni az étlapjaikon, csak hogy ne jusson hely a knédlinek és a káposztának. Nagyon kemény munkánkba és két étterem felkeresésébe került, hogy egy viszonylag jó cseh vacsorára szert tegyünk. Még szerencse, hogy a söreikre büszkék.

A vad ötletek miatt nehezen találtam rá - két spagetti és a több cseh étlapon is fellelt Kung-pao csirke között - egy adag rántott kvarglira, ami tökéletes kísérője volt a napot záró Gambrinusnak.

Ha péntek, akkor Brno

A héten a fiúk újra útra keltek, hogy más ország rádióamatőreivel is megosszák, hogyan is zajlott az az expedíció, ahol Tomi a guanón egyensúlyozva osztotta a fél világot, amit itthonról a férjem menedzselt.

Az autós távolság végett ezúttal is betársultam, így aztán a sima rádióamatőr hepaj kiegészült két napnyi közös városnézéssel, plusz a konferencia napján az esernyőmmel kettecsként kirándultunk Morvaországban.

Az amatőrtalálkozó a lehető legeldugottabb, nagyjából három fotóval teljességgel felölelhető Holice nevű faluban tartották, így az oda vezető úton, illetve a környékén kerestem látnivalókat. Pénteken - Holicébe tartva - pont útba esett Brno.

Szeretem a cseh városokat. Van egy sajátos bájuk, egyedi hangulatuk és úgy tűnik dolgoznak is rajta, hogy ez megmaradjon. Aztán ott van az az elkapott lélektani pillanat, hogy ezeknek a városoknak pont akkor épültek a legmeghatározóbb épületei, amikor az art nouveau nőies vonalait álmodták az építészek. Még a legkisebb cseh városokban is megtalálni ennek a kornak a gyöngyszemeit.

Az utcákból visszaköszön a Hrabal-féle hangulat, az üzletek kirakatából, az élelmiszerpolcok kínálatából még árad a szocializmus nosztalgikus árnya.

Brno-ban néhány órát kószáltunk, sörre, knédlire és látnivalóra vadászva. Megnéztük a gótikus katedrálist, ráleltünk egy preparált krokodilra az Óvárosháza gótikus átjárójában, a Zöldségpiac téren áfonyahegyekkel szemeztünk és illatos málnát vettünk, miközben a magyar gulásh-hoz való fűszereket áruló néni standját próbáltam lefotózni. Majd ebéd után néztünk. Majd egy kicsi, eléggé eldugott - egyébként afrikai ételekre specializálódott - étteremben káposztás sertéshúst ettünk knédlivel, s mézzel bolondított Kvasart ittunk.

Késő délután volt mire az esős Holice-be értünk, ahol a szállónk söntésében ismerkedtünk cseh vendéglátóinkkal, a bögyös pincérlánnyal és a tetű lassú konyhával.

Vega lasagne

Ezen az átverős hételején Kaldeneker György mutatott egy fotót a gyönyörű sárga paradicsomjairól. Jól elgyönyörködtem bennük, elméláztunk rajta, hogy mi minden blikkfangos csodát elő lehet belőle állítani. Aztán tegnapelőtt hazafelé, a Szentendre melletti nagybani zöldségesnél ott figyeltek a fürtös sárga paradicsomok.

Rögvest vettem egy bő kilónyit, majd este eltöprengtem, hogy hogyan s miként kéne felhasználni, de teli gyomorral képtelen vagyok ételeken morfodírozni, s mivel az olaszunk jóvoltából, meg a Finománia miatt kellően telített voltam, így a paradicsomokra nem született terv, csak a tény, hogy el kéne használni.

Tegnap reggel még mindig nem szállt meg az ihlet, de valami azt súgta, hogy tésztát ennék, olaszosan, könnyen, sok zöldséggel. Így született a sárga paradicsomokkal gazdagon bélelt lasagne.

Cukkinis, paradicsomos lasagne

25 dkg friss, hűtőpultban lelhető lasagne tészta

5-6 közepes paradicsom

1 kk rozmaring

1kk kakukkfű

1 kk bazsalikom

1 kk olíva olaj

20 dkg mozzarella

4-5 kisebb cukkini

50 dkg mascarpone

só

A tepsit olajjal vékonyan kikenem. Ráfektetem a tésztalapokat. Erre jön egy kis mascarpone, majd a karikára szelt paradicsom. Picit sózom, rozmaringgal szórom és vékony cukkinilapokkal fedem. Következő tésztaréteg érkezik, itt is a mascarponeval indítok, majd paradicsom, só, ezúttal kakukkfű következik, cukkini és jöhet a tészta. Az utolsó szinten a paradicsomra bazsalikomot szórok, erre fektetem a cukkinit, rá a tésztát, amit még megkenek a mascarpone-s doboz aljáról összekotort krémmel és fél datolya paradicsokkal dekorálok. Sajttal  megszórom, majd 180 fokon szép színesre sütöm.

Hételeje

Tegnap, amikor már minden vendégünket útnak engedtünk, lerogytam a recepción az értékesítők gyöngye mellé és felsóhajtottam: - Milyen jó is volt ez a hétvége...

- Hja- röhögött mellettem Ancsika - főleg, hogy hétfőre és keddre esett.

Az utolsó Finomániánk rendhagyó időpontja sem tudott hétköznapot csalni a szigetre. Olyan békében és nyugalomban telt ez a két nap, hogy még ma is sokszor kaptam magam azon, hogy hétfőként tekintek erre a napsütötte szerdára.

A tavalyi sikeren felbuzdulva az idei záróakkord is egy lekvárokat és chutney-kat felsorakoztató kurzus volt. A törzsvendégeink mellett új versenyzők is jöttek, valamint vendégünk volt Kaldeneker György és Balázsy Panna.

A felnőttek mellett most újra pályára lépett az ifi csapat is, a Nők ezúttal már csak Kata figyelő tekintetétől kísérve, de teljességgel önállóan állították elő a lekváros linzerkarikákat.

A gyerekek miatt is, meg a társaság tagjai jóvoltából egy igazi nagy olasz család főzött, élt, nevelt és evett a teraszon 2 napig. Beszélgettünk, tanultunk, főztünk, gyereket dajkáltunk, adott esetben szidtunk, vagy csak a hátán éktelenkedő csokoládécsíkok eredtén tűnődtünk... (megfejtettük később: Zsófi haja belelógott a csokis palacsintába és onnan keveredett a matéria a hátára.)

Most egy hónapnyi szünet áll előttünk, aztán október elejétől jönnek az igazi őszi-téli melengető, kuckolódó hétvégéink. Ha szeretnétek jönni, akkor érdemes mihamarabb dönteni és jelentkezni, mert gyorsan fogynak a helyek.

Fotók a hétvégéről

Hétvége, hételeje

Hosszú, egymásba mosódó, gazdag napjaink voltak.

Az előző hét vége felé egy olasz barátunkkal fedeztük fel újra a városunkat, majd tegnap és ma a nyár utolsó Finomániáját élveztük.

Így aztán ebben a néhány napban rengeteg élményben volt részünk. Kicsit turista-szemmel néztük várost, felfedeztük a Szabadság-tér nagyvilági hangulatát, a lassan, de biztosan alakuló városunkat, újravettük a magyar gasztronómiát és boldogan állapítottuk meg, hogy a világutazó olaszunknak mennyi, de mennyi mindent tudunk mutatni, amiről még csak nem is hallott. Szerencsétlen embernek egy mázlija volt: jó gyomorral bírt.

Kóstolt mákos rétest (rögtön hármat), evett tatár bifszteket, kóstolt körözöttet, belapátolt egy tisztes adag somlóit. Kipróbálta a lángost, megkóstolt vagy háromféle pálinkát, evett mangalica kolbászt, szalámit, szatmári szilvalekvárt és azzal töltött töpörtyűs tésztát, alias szilvás papucsot.

Aztán persze ott volt a gulyásleves, meg egy kis harcsapaprikás túrós csuszával és a mi jó palacsintánk, lekvárral, túróval és Gundel-módra (erről a Gundel-módról még váltok egy levelet a Rozmaringgal...).

Újra rácsodálkoztunk az éjszakai Budapest szépségeire, bebarangoltuk Szentendrét,  megmutattuk a szigeten rejtőző Rosinante-t, majd búcsút intettünk a Pozsony és Bécs felfedezésére induló Simone barátunknak

Torta helyett

Eredetileg terveztem tortával megünnepelni a netnaplót, de aztán alakult a program, közelgett a Nők vacsoraideje és így a torta átlényegült.

Egy kevés nektarint összefőztem némi friss kajsziból készült házi lekvárral, majd botmixerrel elkrémesítettem. Erre a meleg, cseppet édes, gyümölcsös krémre ültettem rá a kifőtt gombócokat, majd megszórtam cukrozatlan mákkal és kapott egy kis lekvár koronát.

Kellemes, kellően édes, meglehetősen egészséges és finom desszert született belőle.

Ohodás korú online napló

Belegondolni is furcsa, hogy 3 éve pont ezen a napon jutott eszembe, hogy a grafománságomnak - a papíron, a netes közösségek fórumain túl - egy blogban is teret engedjek.

Arra se emlékszem már, hogyan döntöttem el, hogy hova csatlakozzam, milyen sablont válasszak, annyira tolt előre a vágy, hogy írjak. Aztán az elmúlt 3 évben volt is rá lehetőségem bőven.

A Nők akkor még itthon botladozó, alig 3 éves kezdemények voltak, ma meg már egy iskolapadban is megállnák a helyüket, ha nem lenne az a csodálatos évvesztés.

Egyszóval ohodás lett az én blogom. Ilyenkor számot kéne vetni, hogy honnan hova fejlődtem, milyen nagyszerű eredményeket tudhatok magam mögött, s hogy a kis blogocskám milyen szépen és izmosan gyűrt maga mögé 151 másikat.

Én inkább azt tartom fontosnak, hogy ez a blog még mindig örömet okoz nekem, nincs félrehajítva, másokkal kezeltetve, agyonturbózva, maradt olyan, amilyen volt, hisz én se nagyon változtam az utóbbi években (max. öregedtem).

Ami változás fellépett, az meg jó. Folyamatosan tanulok, kutatok, újabb és újabb benyomások érnek és tudom, hogy ennek sose lesz vége. Amíg ez tart, addig a blognak is van értelme, hogy megmutassam mit láttam, tanultam, szagoltam, ettem vagy uram bocsá' olvastam.

Isten éltesse az én kicsi blogomat!

(kép innen)

Végy egy csomag babapiskótát...

A babapiskótát magában falni is jó, sőt kávéba vagy kakaóba mártva már a sütemény illúziójával is képes kecsegtetni, mascarpone alá rejtve meg akár egy rétegnyi valódi piskóta álcájába bújva válik desszertté.

Honnan is jött ez a sütemény? Milyen múltja van ennek az aprócska tésztacsíknak, amit még Keats is megénekel?

Válaszok és receptek a Mindmegettén.

Szilvával gazdagított mákos pite

Nagyon szeretem a mákot. Akik régebb óta olvassák a blogot, láthatták már, hogy néha egész egyszerűen nem tudok más desszertben gondolkodni. Mostanában egész jól sikerült kezelnem ezt a kényszeremet, de aztán valahogy mégiscsak becsúszott egy zacskónyi mák a kosaramba.

A mákot meg a szilva és a tett követte.

Szilvás mákos pite

20 dkg vaj

20 dkg porcukor

7 tojás

7 dkg rétesliszt

20 dkg darált mák

1 csomag sütőpor

2 ek rum

1 kk őrölt fahéj

1 kk őrölt kardamom

1 narancs héja

A tojások sárgáját habosra keverem a porcukorral és a vajjal. Belekeverem a rumot, majd a sütőporos liszt következik, a mák és a fűszerek. Homogénné keverem a tésztám, majd felverem a tojáshabot és egy habverővel beleforgatom a tésztába. A zsírral kikent, rétesliszttel kiszórt tepsibe öntöm és fél szilvákkal fedem. 180 fokra előmelegített sütőbe tolom és tűpróbáig sütöm.

Hétvégém képekben