A jövő év meglehetősen sok hosszú hétvégével fog megörvendeztetni minket. Ezek a három napos miniszünidők pont jók arra, hogy az ember kicsit kimozduljon, kisebb-nagyobb kirándulásokat tegyen. Az idő rövidsége miatt érdemes közeli felfedezésre váró célpontokat választani s Burgenland ebből a szempontból telitalálat. A dél-burgenlandi régióban gyönyörű környezet, izgalmas helyek és kitűnő éttermek várják az arra tévedőket.
Nekem október közepén volt szerencsém egy remek csapat tagjaként felfedezni a Vashegy nyugati lankáin elterülő vidéket. A mostanság egyre divatosabb, a városban megfáradt, sportot ismerő, de kellő mértékben nem kedvelő utazók számára kifejlesztett elektromos bicikli jóvoltából az ember kevesebb fáradtsággal, testközelből ismerszik meg a tájjal. A tartományt behálózó bicikliutakra felfűzött látnivalók mellett pedig kiépített pihenőhelyek várják a megfáradt vagy csak a tájban gyönyörködni kívánó turistákat.
A mi három napunkba - a biciklis közlekedésnek és lelkes osztrák barátunknak, Klausnak köszönhetően - igen sok minden belefért. Megérkezésünket követően, a szállásuknak is helyt adó Wachter-Wiesler birtokon lévő Ratschen névre keresztelt éttermében ebédeltünk, ahol rögtön ízelítőt is kaptunk a Vashegy osztrák boraiból, valamint kóstoltunk egy osztrák-magyar közreműködéssel létrejött Kékfrankost is. A borokhoz jó ebéd is dukált, a vadpástétomos előételt, szarvasgerinc steak követte, majd desszert gyanánt egy kis panna cotta került elénk.
A bildein-i falumúzeumot és határélményparkot is a drótszamár nyergében jártuk be. A több állomásból álló élményparkban megtapasztalhattunk valami keveset a 20. század európai és magyar történelméből. A bildein-iek falumúzeumában az ő múltjuk tárult elénk, míg a falu határában felépített élményparkban már a saját családjaink története köszönt vissza. Jártunk bunkerben, láttunk lövészárkokat, engem mégis a régi vasfüggöny, a magyar-osztrák mezsgyén húzódó határsáv fogott meg igazán. Nem is nagyon tudom szavakba önteni, de az ott elhangzottak és maga az őrtoronnyal szegélyezett dupla kerítéses rendszer előhozta belőlem a gyerekkorom határélményeit. Pedig mik voltak azok az igazi meneküléshez képest.

Az első napi kirándulásunk vége felé, amikor már körbe karikáztuk Eisenberget és Pornóapátit, visszatértünk a szőlőtőkék közötti szállásunkra, ahonnan egy igazi osztrák kisvendéglőbe vezetett az utunk. A hoch gasztronómia követei valószínűleg nehezményezték volna vacsoránk egyszerűségét, ám nekünk épp erre volt szükségünk. A jóféle borok mellé friss kenyeret, nagyon sokféle és igen ízes húsárut, sült zsírt, tojáskrémet, körözöttet és a helyiek által kedvelt tökmagkrémet kaptunk.
A hosszúra nyúlt, beszélgetős, borozós, lábpihentetős este után, a szőlőtőkék között tértünk nyugovóra. Az egyedi fabungalóink ugyanis tényleg a szőlők között, a dob tetején bújtak meg, ami igazán furcsa, a tájhoz közeli élménnyel ajándékozott meg minket. Bár az idő nem tette lehetővé, mégis könnyedén el tudtam képzelni, hogy a faházam teraszán ücsörögve élvezem a nyári nap melegét, figyelem a tőkéken növő fürtöket vagy számolgatom a környéken bóklászó vadnyulakat és őzeket.

A puritán külső és belső ellenére a szállás igen kényelmes, meglepően tágas és minden technikával felszerelt volt. Az elszigetelődés mellett lehetőséget nyújtott arra, hogy a világ ütőerén tartsuk az ujjunkat. A számomra szokatlan fizikai megterhelés (értsd: biciklizés), a sok látnivaló és a finom vacsora után ez a pulzusvizsgálat igen rövid ideig tartott, s inkább rápihentem a következő napi kirándulásunkra.
Az első nap csodás idejéből másnapra nem sok minden maradt. Az éjszakai vad esőzés folyamatos szitálássá szelidült, ami hangulatában nagyon illett az első napirendi pontunkhoz. A Ratschen-ben elfogyasztott bőséges reggelinket követően egy mocsári bivalyfarmra készültünk.
Már az első nap is sokként ért minket az a kulturális és mentalitásbeli különbség, ami kilométerekben ugyan alig mérhető, de fényévekben annál jobban. Az osztrákok egymást segítő hozzáállása, az előrejutás, a tervezés, a családi gazdaságokba vetett hit után, a bivalyok újabb példa értékű történettel szolgáltak.
A gazdák által használhatatlan, lápos, mocsaras zickentali vidék feltöltését, lecsapolását a környezetvédők nem engedélyezték, mire a gazdák nem fenyegetőzni és felháborodni kezdtek, hanem egy egyszerű és kézenfekvő kérdést fogalmaztak meg: mihez kezdhetnek ezzel a parlagon heverő földterülettel. A környezetvédőkkel közösen kiötölték, hogy ha bivalyokat tartanának, akkor a terület hasznossá válhatna. Jelenleg 150 mocsári bivaly él boldog elégedettségben egy Írországra emlékeztető lankás dombvidéken, ami a legnagyobb mocsár a pannon régióban. Itt a gazdák közösen kezelik az állatokat, különféle tárlatvezetéseket tartanak, bográcsban főznek az ide érkező turistáknak és az állatok húsából a környékbeli hentesek védjeggyel ellátott termékeket készítenek és az éttermek számára továbbértékesítik a kuriózumszámban menő húst. A dolog működik.
A bivalyokkal való ismerkedés után biciklire pattantunk és újabb kulináris élvezetek után kerekeztünk. A hegyek között megbúvó An-Alapanka-ma panzióba és főzőiskolába vezetett az utunk.
A vegetáriánus főzőiskolában kicsit otthon éreztem magam. Lehet, hogy a hely gazdasszonya által alkalmazott feng shui volt az oka, de szerintem inkább a nagy bemutató konyha varázsolt engem el. A Stuttgartból érkezett Friedrich Gutscher Michelin-csillagos séf által kreált ebéd épp oly elegáns volt, mint a belsőépítészek és a háziasszonyunk által megálmodott ház.
Előétel gyanánt friss házi kenyeret kaptunk, amihez Leszbosz szigetéről származó szűz olíva olajat és a házban készített fűszeres tengeri sót kínáltak. Mire szárazra törölgettük a tányérunkat, asztalra kerültek a leveseink. A paradicsomból nyert hűvös léhez tésztatölcsérbe töltött zöldségkrémet kaptunk. A kivitelezés egyedi volt, az ízek – a sós olaj után - kissé fakók és időnek jobban megfelelt volna valamilyen meleg leves. A főétel egy gombakrémmel és rántott gombával körített parmezános rizottó volt. A rizottóban nem éreztem semmi extrát, ellenben a gombakrém messze túlmutatott minden eddig kóstolt hasonló kreáción. Az állaga, íze, fűszerei a helyén voltak, el tudtam volna képzelni nagyobb mennyiségben, egyfajta pástétomként fogyasztva. A desszert elkészültét pedig végignézhettük a konyhában.
A visszafogott színekbe játszó konyha ultramodern eszközei között csodálatos mennyiségű fűszert, olajat, ízt és illatot leltem, miközben figyeltem, ahogy aprólékos műgonddal tányérra kerül a borral ízesített gyümölcskrém, a mákban gazdag szufflé és az azt megkoronázó csokoládéöntet. Az ebéd után még ejtőztünk egy kicsit a kandalló mellett, majd újra az elektromos lovainkra pattantunk és elindultunk, hogy elkészítsük a saját pálinkánkat.
A Lagler név jól cseng. Ahogy nekünk megvannak a magunk kedvelt pálinkaházai, úgy az osztrákok is kedvelnek néhányat, köztük a méltán híres, sok érmet magáénak tudható Lagler házat. A Lagler család által üzemeltetett kukmirni pálinkafőzdében nem tárlatvezetésen vettünk részt, se nem taglalták hosszan a 94 óta folyamatosan nyert díjakat és címeket, hanem kicsiny lepárló készüléket helyeztek az asztalunkra, majd a ház asszonyának vezetésével elkészíthettük a saját meggypálinkánkat. A munkából mindenki kivette a részét. Én első körben csak figyeltem a többiek szorgoskodását, majd a palackozásnál becsatlakoztam a munkafolyamatba, így a délután végére kiérdemeltem a Top pálinkafőző mester diplomát.
A pálinkázást követően újabb alkoholos örömök elé néztünk, a Schützenhof család jóvoltából. Az ultramodern épületben lévő borászatot a házigazda mutatta meg nekünk, majd az épületben helyt kapó kóstolószobába vezetett bennünket, ahol a látvány után az ízekbe is betekintést kaphattunk. A testes vörösborok sorát egy Briszante elnevezésű prosecco típusú bor nyitotta, utána azonban sorban következtek a Vashegy földes ízei.
Itt – a borok mellett – az összefogás és a közös alkotás egy újabb remek, követendő példájával találkoztunk. Hat helyi borász összefogott és vashegyi boraikat Sixpack néven közös dobozban kezdték forgalmazni. Az egyedi elképzeléshez egyedi plakát is készült és a dolog olyan sikeressé vált, hogy most már többféle Sixpackot is forgalomba hoztak. Számomra ez egészen újszerű kezdeményezésnek tűnt, de amikor itthon meséltem róla Bolyki Janinak, ő említette, hogy a magyar borászok között is jött már létre hasonló társulás, ha nem is járt ekkora sikerrel és nem kapott ekkora sajtóvisszhangot.
A borkóstoló után Harmischba mentünk, ahol a Taubenkobel egykori séfje Jürgen Csencsits volt a házigazdánk. A korábban Michelin-csillagos étteremben dolgozó séf a családi konyhán is extra, de mennyiségében már kevésbé elit ételeket készít, aminek testületileg nagyon örültünk. Jó volt enni a nagy tányérnyi hallevest, a tisztes adag lencsével és krumplipürével körített marhasteaket, valamint szilvafagylalttal kínált meleg túrógombócot. Az ételek hibátlanok voltak. Jó érzékkel összeállított, elegáns, laktató, de nem fujtó fogásokat kaptunk, a hozzájuk illő bor társaságában, s nekem olyan szerencsém volt, hogy még a meglepően nagy és gazdagon felszerelt konyhára is bejutottam, ahol néhány szót válhattam a fiatal séffel. Ez az a hely, ahova még biztosan vissza fogok térni.

A vacsoránk szinte éjszakába nyúlt, így igen későn értünk új szálláshelyünkre, a magyar oldalra néző eisenbergi Koasa kastélyba. Itt is a szőlőben aludtunk. Igaz a szállásaink nem szeparáltan voltak szétszórva, de az épület minden ablakán át a környező lankákra és a ház mellett futó szőlőkre esett a pillantásunk. A szállás ideális a könyéken túrázni, pihenni vágyóknak vagy azoknak akik mindezt borkóstolással kívánják ötvözni.
A reggelit követően egy nagyon érdekes és a határélményparkban átélt hangulatot magában hordozó templomhoz vezetett utunk. Az osztrák-magyar hatán mentén, egy erdőben álló templom osztrák és magyar összefogással épült újjá s a mesterséges határokon túlmutató összefogást jelképezi. A már magyar oldalon lévő templom sorsát szívén viselő asszony is a szomszédos osztrák faluból jár át és tart tárlatvezetést az ide érkező turistáknak.
S hogy el ne szakadjunk a közös múlttól, a templomban tett látogatás után, Mögersdorfba vezetett az utunk, ahol az 1664-es csata emlékére létrehozott interaktív múzeumban egy nagyon jól összeállított, a gyerekkorunk poros történelemfilmjeire egyáltalán nem emlékeztető összeállítást láttunk, majd sétáltunk egyet a napban fürdő domboldalon, ahol a régi és újabb háborúk felett merenghetünk az osztrák-magyar határvonalat fürkészve.
A rövidke kirándulás után a hármas határ közelében a Das Eisenberg hotel éttermében fejeztük be a három napos utunkat. A szálló étterméből csodás kilátásunk nyílt az alatta lévő völgyre, a szőlőkre és a szemközti domboldalra. Amíg a jó borok és a csodás eperlé mellett a tájban gyönyörködtünk asztalra kerültek a tisztes adag előételeink. Az étterem céljául tűzte ki, hogy a környéken élő gazdák termékeiből készüljenek a fogások, így a legtöbb alapanyag a környező dél-burgenlandi gazdaságokból került ki. Előétel gyanánt két hatalmas darab rántott kecskesajtot kaptunk, majd a húsevők elé dekoratív és igen finom vaddisznósült került, a vegetáriánusabb lelkületűek friss halat kaptak, ám a desszertnél újra egy úton jártunk. A tisztességes ebéd végét egy egész kis desszertgyűjtemény koronázta meg. A csatos üvegben pihenő tökmagkrém mellett gesztenyés rétes és egy eszméletlenül finom kókuszgolyó pihent, valamint némi ribizliparfé segített a tömörebb fogások lazításában.
Ezután már csak egy röpke sétát tettünk az őszi napfényben úszó szálló épületei között, megnéztük a hangulatos vinotékát s csendben méláztunk rajta, hogy milyen jó is lenne most elnyúlni azokon az ágyakon, amik a szőlőben lévő kis pavilonokban várták a szálló vendégeit.

Ám a mi időnk már lejárt. A határ mentén lassan visszacsorogtunk a magyar jelenbe és mindannyian megegyeztünk abban, hogy Burgenland jó és tartalmas úti cél ha autóval, ha gyalog vagy ha netalántán elektromos biciklivel kívánjuk felfedezni.
A fotók egy részéért köszönet Bognár Tamásnak.

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelező, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Ikres gasztrobloggerből ikres félújságíró, örökamatőr, mindigtanuló gasztromán

Jelen
Ikresek
RSS
balinto 2006