Dél-Burgenland, a felfedezni való közelség

A jövő év meglehetősen sok hosszú hétvégével fog megörvendeztetni minket. Ezek a három napos miniszünidők pont jók arra, hogy az ember kicsit kimozduljon, kisebb-nagyobb kirándulásokat tegyen. Az idő rövidsége miatt érdemes közeli felfedezésre váró célpontokat választani s Burgenland ebből a szempontból telitalálat. A dél-burgenlandi régióban gyönyörű környezet, izgalmas helyek és kitűnő éttermek várják az arra tévedőket.

Nekem október közepén volt szerencsém egy remek csapat tagjaként felfedezni a Vashegy nyugati lankáin elterülő vidéket. A mostanság egyre divatosabb, a városban megfáradt, sportot ismerő, de kellő mértékben nem kedvelő utazók számára kifejlesztett elektromos bicikli jóvoltából az ember kevesebb fáradtsággal, testközelből ismerszik meg a tájjal. A tartományt behálózó bicikliutakra felfűzött látnivalók mellett pedig kiépített pihenőhelyek várják a megfáradt vagy csak a tájban gyönyörködni kívánó turistákat.

A mi három napunkba - a biciklis közlekedésnek és lelkes osztrák barátunknak, Klausnak köszönhetően - igen sok minden belefért. Megérkezésünket követően, a szállásuknak is helyt adó Wachter-Wiesler birtokon lévő Ratschen névre keresztelt éttermében ebédeltünk, ahol rögtön ízelítőt is kaptunk a Vashegy osztrák boraiból, valamint kóstoltunk egy osztrák-magyar közreműködéssel létrejött Kékfrankost is. A borokhoz jó ebéd is dukált, a vadpástétomos előételt, szarvasgerinc steak követte, majd desszert gyanánt egy kis panna cotta került elénk.

A bildein-i falumúzeumot és határélményparkot is a drótszamár nyergében jártuk be. A több állomásból álló élményparkban megtapasztalhattunk valami keveset a 20. század európai és magyar történelméből. A bildein-iek falumúzeumában az ő múltjuk tárult elénk, míg a falu határában felépített élményparkban már a saját családjaink története köszönt vissza. Jártunk bunkerben, láttunk lövészárkokat, engem mégis a régi vasfüggöny, a magyar-osztrák mezsgyén húzódó határsáv fogott meg igazán. Nem is nagyon tudom szavakba önteni, de az ott elhangzottak és maga az őrtoronnyal szegélyezett dupla kerítéses rendszer előhozta belőlem a gyerekkorom határélményeit. Pedig mik voltak azok az igazi meneküléshez képest.

Az első napi kirándulásunk vége felé, amikor már körbe karikáztuk Eisenberget és Pornóapátit, visszatértünk a szőlőtőkék közötti szállásunkra, ahonnan egy igazi osztrák kisvendéglőbe vezetett az utunk. A hoch gasztronómia követei valószínűleg nehezményezték volna vacsoránk egyszerűségét, ám nekünk épp erre volt szükségünk. A jóféle borok mellé friss kenyeret, nagyon sokféle és igen ízes húsárut, sült zsírt, tojáskrémet, körözöttet és a helyiek által kedvelt tökmagkrémet kaptunk.

A hosszúra nyúlt, beszélgetős, borozós, lábpihentetős este után, a szőlőtőkék között tértünk nyugovóra. Az egyedi fabungalóink ugyanis tényleg a szőlők között, a dob tetején bújtak meg, ami igazán furcsa, a tájhoz közeli élménnyel ajándékozott meg minket. Bár az idő nem tette lehetővé, mégis könnyedén el tudtam képzelni, hogy a faházam teraszán ücsörögve élvezem a nyári nap melegét, figyelem a tőkéken növő fürtöket vagy számolgatom a környéken bóklászó vadnyulakat és őzeket.

A puritán külső és belső ellenére a szállás igen kényelmes, meglepően tágas és minden technikával felszerelt volt. Az elszigetelődés mellett lehetőséget nyújtott arra, hogy a világ ütőerén tartsuk az ujjunkat. A számomra szokatlan fizikai megterhelés (értsd: biciklizés), a sok látnivaló és a finom vacsora után ez a pulzusvizsgálat igen rövid ideig tartott, s inkább rápihentem a következő napi kirándulásunkra.

Az első nap csodás idejéből másnapra nem sok minden maradt. Az éjszakai vad esőzés folyamatos szitálássá szelidült, ami hangulatában nagyon illett az első napirendi pontunkhoz. A Ratschen-ben elfogyasztott bőséges reggelinket követően egy mocsári bivalyfarmra készültünk.

Már az első nap is sokként ért minket az a kulturális és mentalitásbeli különbség, ami kilométerekben ugyan alig mérhető, de fényévekben annál jobban. Az osztrákok egymást segítő hozzáállása, az előrejutás, a tervezés, a családi gazdaságokba vetett hit után, a bivalyok újabb példa értékű történettel szolgáltak.

A gazdák által használhatatlan, lápos, mocsaras zickentali vidék feltöltését, lecsapolását a környezetvédők nem engedélyezték, mire a gazdák nem fenyegetőzni és felháborodni kezdtek, hanem egy egyszerű és kézenfekvő kérdést fogalmaztak meg: mihez kezdhetnek ezzel a parlagon heverő földterülettel. A környezetvédőkkel közösen kiötölték, hogy ha bivalyokat tartanának, akkor a terület hasznossá válhatna. Jelenleg 150 mocsári bivaly él boldog elégedettségben egy Írországra emlékeztető lankás dombvidéken, ami a legnagyobb mocsár a pannon régióban. Itt a gazdák közösen kezelik az állatokat, különféle tárlatvezetéseket tartanak, bográcsban főznek az ide érkező turistáknak és az állatok húsából a környékbeli hentesek védjeggyel ellátott termékeket készítenek és az éttermek számára továbbértékesítik a kuriózumszámban menő húst. A dolog működik.

A bivalyokkal való ismerkedés után biciklire pattantunk és újabb kulináris élvezetek után kerekeztünk. A hegyek között megbúvó An-Alapanka-ma panzióba és főzőiskolába vezetett az utunk.

A vegetáriánus főzőiskolában kicsit otthon éreztem magam. Lehet, hogy a hely gazdasszonya által alkalmazott feng shui volt az oka, de szerintem inkább a nagy bemutató konyha varázsolt engem el. A Stuttgartból érkezett Friedrich Gutscher Michelin-csillagos séf által kreált ebéd épp oly elegáns volt, mint a belsőépítészek és a háziasszonyunk által megálmodott ház.

Előétel gyanánt friss házi kenyeret kaptunk, amihez Leszbosz szigetéről származó szűz olíva olajat és a házban készített fűszeres tengeri sót kínáltak. Mire szárazra törölgettük a tányérunkat, asztalra kerültek a leveseink. A paradicsomból nyert hűvös léhez tésztatölcsérbe töltött zöldségkrémet kaptunk. A kivitelezés egyedi volt, az ízek – a sós olaj után - kissé fakók és időnek jobban megfelelt volna valamilyen meleg leves. A főétel egy gombakrémmel és rántott gombával körített parmezános rizottó volt. A rizottóban nem éreztem semmi extrát, ellenben a gombakrém messze túlmutatott minden eddig kóstolt hasonló kreáción. Az állaga, íze, fűszerei a helyén voltak, el tudtam volna képzelni nagyobb mennyiségben, egyfajta pástétomként fogyasztva. A desszert elkészültét pedig végignézhettük a konyhában.

A visszafogott színekbe játszó konyha ultramodern eszközei között csodálatos mennyiségű fűszert, olajat, ízt és illatot leltem, miközben figyeltem, ahogy aprólékos műgonddal tányérra kerül a borral ízesített gyümölcskrém, a mákban gazdag szufflé és az azt megkoronázó csokoládéöntet. Az ebéd után még ejtőztünk egy kicsit a kandalló mellett, majd újra az elektromos lovainkra pattantunk és elindultunk, hogy elkészítsük a saját pálinkánkat.

A Lagler név jól cseng. Ahogy nekünk megvannak a magunk kedvelt pálinkaházai, úgy az osztrákok is kedvelnek néhányat, köztük a méltán híres, sok érmet magáénak tudható Lagler házat. A Lagler család által üzemeltetett kukmirni pálinkafőzdében nem tárlatvezetésen vettünk részt, se nem taglalták hosszan a 94 óta folyamatosan nyert díjakat és címeket, hanem kicsiny lepárló készüléket helyeztek az asztalunkra, majd a ház asszonyának vezetésével elkészíthettük a saját meggypálinkánkat. A munkából mindenki kivette a részét. Én első körben csak figyeltem a többiek szorgoskodását, majd a palackozásnál becsatlakoztam a munkafolyamatba, így a délután végére kiérdemeltem a Top pálinkafőző mester diplomát.

A pálinkázást követően újabb alkoholos örömök elé néztünk, a Schützenhof család jóvoltából. Az ultramodern épületben lévő borászatot a házigazda mutatta meg nekünk, majd az épületben helyt kapó kóstolószobába vezetett bennünket, ahol a látvány után az ízekbe is betekintést kaphattunk. A testes vörösborok sorát egy Briszante elnevezésű prosecco típusú bor nyitotta, utána azonban sorban következtek a Vashegy földes ízei.

Itt – a borok mellett – az összefogás és a közös alkotás egy újabb remek, követendő példájával találkoztunk. Hat helyi borász összefogott és vashegyi boraikat Sixpack néven közös dobozban kezdték forgalmazni. Az egyedi elképzeléshez egyedi plakát is készült és a dolog olyan sikeressé vált, hogy most már többféle Sixpackot is forgalomba hoztak. Számomra ez egészen újszerű kezdeményezésnek tűnt, de amikor itthon meséltem róla Bolyki Janinak, ő említette, hogy a magyar borászok között is jött már létre hasonló társulás, ha nem is járt ekkora sikerrel és nem kapott ekkora sajtóvisszhangot.

A borkóstoló után Harmischba mentünk, ahol a Taubenkobel egykori séfje Jürgen Csencsits volt a házigazdánk. A korábban Michelin-csillagos étteremben dolgozó séf a családi konyhán is extra, de mennyiségében már kevésbé elit ételeket készít, aminek testületileg nagyon örültünk. Jó volt enni a nagy tányérnyi hallevest, a tisztes adag lencsével és krumplipürével körített marhasteaket, valamint szilvafagylalttal kínált meleg túrógombócot. Az ételek hibátlanok voltak. Jó érzékkel összeállított, elegáns, laktató, de nem fujtó fogásokat kaptunk, a hozzájuk illő bor társaságában, s nekem olyan szerencsém volt, hogy még a meglepően nagy és gazdagon felszerelt konyhára is bejutottam, ahol néhány szót válhattam a fiatal séffel. Ez az a hely, ahova még biztosan vissza fogok térni.

A vacsoránk szinte éjszakába nyúlt, így igen későn értünk új szálláshelyünkre, a magyar oldalra néző eisenbergi Koasa kastélyba. Itt is a szőlőben aludtunk. Igaz a szállásaink nem szeparáltan voltak szétszórva, de az épület minden ablakán át a környező lankákra és a ház mellett futó szőlőkre esett a pillantásunk. A szállás ideális a könyéken túrázni, pihenni vágyóknak vagy azoknak akik mindezt borkóstolással kívánják ötvözni.

A reggelit követően egy nagyon érdekes és a határélményparkban átélt hangulatot magában hordozó templomhoz vezetett utunk. Az osztrák-magyar hatán mentén, egy erdőben álló templom osztrák és magyar összefogással épült újjá s a mesterséges határokon túlmutató összefogást jelképezi. A már magyar oldalon lévő templom sorsát szívén viselő asszony is a szomszédos osztrák faluból jár át és tart tárlatvezetést az ide érkező turistáknak.

S hogy el ne szakadjunk a közös múlttól, a templomban tett látogatás után, Mögersdorfba vezetett az utunk, ahol az 1664-es csata emlékére létrehozott interaktív múzeumban egy nagyon jól összeállított, a gyerekkorunk poros történelemfilmjeire egyáltalán nem emlékeztető összeállítást láttunk, majd sétáltunk egyet a napban fürdő domboldalon, ahol a régi és újabb háborúk felett merenghetünk az osztrák-magyar határvonalat fürkészve.

A rövidke kirándulás után a hármas határ közelében a Das Eisenberg hotel éttermében fejeztük be a három napos utunkat. A szálló étterméből csodás kilátásunk nyílt az alatta lévő völgyre, a szőlőkre és a szemközti domboldalra. Amíg a jó borok és a csodás eperlé mellett a tájban gyönyörködtünk asztalra kerültek a tisztes adag előételeink. Az étterem céljául tűzte ki, hogy a környéken élő gazdák termékeiből készüljenek a fogások, így a legtöbb alapanyag a környező dél-burgenlandi gazdaságokból került ki. Előétel gyanánt két hatalmas darab rántott kecskesajtot kaptunk, majd a húsevők elé dekoratív és igen finom vaddisznósült került, a vegetáriánusabb lelkületűek friss halat kaptak, ám a desszertnél újra egy úton jártunk. A tisztességes ebéd végét egy egész kis desszertgyűjtemény koronázta meg. A csatos üvegben pihenő tökmagkrém mellett gesztenyés rétes és egy eszméletlenül finom kókuszgolyó pihent, valamint némi ribizliparfé segített a tömörebb fogások lazításában.

Ezután már csak egy röpke sétát tettünk az őszi napfényben úszó szálló épületei között, megnéztük a hangulatos vinotékát s csendben méláztunk rajta, hogy milyen jó is lenne most elnyúlni azokon az ágyakon, amik a szőlőben lévő kis pavilonokban várták a szálló vendégeit.

Ám a mi időnk már lejárt. A határ mentén lassan visszacsorogtunk a magyar jelenbe és mindannyian megegyeztünk abban, hogy Burgenland jó és tartalmas úti cél ha autóval, ha gyalog vagy ha netalántán elektromos biciklivel kívánjuk felfedezni.

A fotók egy részéért köszönet Bognár Tamásnak.